írta: | on Részlet | 3 komment

A Közel-Keletről az Egyesült Államokba hazatérő turistagép utasai ismeretlen vírust hurcolnak be a képzeletbeli keleti-parti nagyvárosba, Bay City-be. A gép utasai és családtagjaik napokon belül halottak. Peter Hathorn a fiatal patológus rezidens véletlenül keveredik bele a titkosszolgálatok között a vírus titkáért folyó játszmába. Eleinte egyedül dacol az ismeretlen fenyegetéssel, de az ügy összehozza élete szerelmével, Lora Banks-sel és attól kezdve a fiatal orvosok egymást segítve erednek a titok nyomába. Csaknem az életükbe kerül, hogy felfedjék a vírus valódi célját, de végül sikerrel járnak.

Részlet letöltése .epub és .prc formátumban

 

Prológus

A Professzor tudta, hogy vége. No, nem mindennek, de az életének legalábbis. Biszmillah! Most már nem védi meg, hogy kulcsfigurája a Mahdi biofegyver-kutatási programjának. Túl messzire ment. De arra még van esély, hogy az információt átadhassa. Még van esély…

Sietnie kell. Talán pár órája lehet. Két nap elég a Szent Szemnek, hogy felgöngyölítse kicsiny, de rendkívül hatékony kémhálózatát. Rendkívül hatékony. Valóban az. Csak a végén ment félre valami… Mindegy, az információ megvan, csak ki kell juttatni az országból. A megfelelő kezekbe. Megtapogatta a zakója zsebét. A fecskendőt benne. A tű már nem seril, de nem lesz ideje vacakolni, hogy kibontson egy vadonatújat. A védőkupak leglább érintetlen rajta. Ennyit tehet. Igazából nincs jelentősége.

Sietnie kell. Szerencsére a sztrádán, Isthan egyetlen sztrádáján alig lézengett pár kocsi. Hála a Mahdinak, hála, hogy az ország olyan szegény, amilyen. Biszmillah! A maximális megengedett sebességgel hajtott. Nem akarta, hogy egy egyszerű gyorshajtásért feltartsák. Most minden pillanat számít. A Szem mindenkit képes megtörni. Mindenkit. Ő is vallana, ezt tudta. Mindent elmondana. Elég lenne megmutatni a kínzókamrát… Ennek ellenére megkínoznák. Ez hozzátartozik. Talán maga a Mahdi a saját szentséges kezével… De hamarabb vége lesz annál. Megtapogatta a zakója másik zsebét is. A másik fecskendő. Ezt nem moshatják ki a gyomrából. Ha átadta az információt…

1.       Isthan, Abad, −46:19

Belépett a reptér indulási csarnokába. A legnagyobb esélye itt van, hogy amerikaiakkal találkozzon. Hazafelé induló amerikaiakkal. Egy közvetlen járat. Ez fontos. Valakit a check-in sorból kell választania. Tiltakozni fog, fel lesz háborodva, de akkor már mindegy. Az információt átadta.

Már hallotta is az orrhangú vartyogást, amit az Államokban töltött négy év alatt sem sikerült megszoknia. Milyen jó lenne, ha most ő is velük repülhetne, és élete végéig ezt a vartyogást hallgathatná! Nem az információért kellene aggódnia. Az élete már úgysem számít. Felsóhajtott. Micsoda szerencse! Egy egész amerikai csoport. Allah nagy és hatalmas!

Ellenőrizte az induló járatokat. A Columbia gépe Bay Citybe fél óra múlva indul. Holnap már otthon lesznek. Milyen szerencsések! A hazájuk az otthonuk. Ezt ő nem mondhatja el magáról. Mióta a Mahdi a karmai közé kaparintotta a hatalmat, Isthan minden, csak nem otthon. Allah! Az elvakult, fanatikus banda! De legalább tett valamit, hogy hamarabb vége legyen ennek az őrületnek…

Az amerikaiak közelébe sétált. Kit válasszon? Valakit a sor közepéről, hogy még fel tudja hívni a kapcsolatát. Az a nagydarab, ritkuló hajú. A piros bőröndökkel. Piros bőröndök! Allah ahbar! Szerencsére a neve és címe gondosan rajzolt betűkkel ott lóg mind a két bőröndön. Martin Beachill. Ez egy név! A Próféta szakállára! Mindegy, megjegyezte a címet is. Elsőre. Nemhiába tartotta mindenki ragyogó elmének… De már ennek sincs jelentősége.

Keresett egy telefont, és felhívta közvetlen kapcsolatát az amerikai követségen.

– Itt Amir. Martin Beachill, Bay City, Monterey Avenue 12346. Columbia Airlines 6117-es járat. Nála lesz.

Letette. Nem ismételte el még egyszer. Felesleges lenne. Úgyis rögzítik. A Szem és az amerikaiak. Mindegy, most már az ő dolguk, hogy megvédjék az információt.

Visszaindult a beszállásra várakozók sorához. Beachill előtt még ketten álltak.

2.       Bay City, Bay City Városi Kórház, Sürgősségi Osztály, 00:00

Leült egy sóhajtásnyira az üres vizsgálóban. Ilyenkor az ügyelet végén még a sztetoszkóp súlyát is tonnányinak érezte. Huszonnégy órája talpon. Ki volt, aki ezt az őrültséget annak idején kitalálta? És a világ minden táján ugyanezt csinálják a kórházi orvosok. Meg a nővérek. De az ő vállukon legalább nincs ekkora felelősség. És muszáj ezt csinálnia. Rezidens. Milyen tökéletes szó az önkéntes rabszolgaságra! Jelen kell lenni, nincs mese. Huszonnégy órát. Láthatatlan láncok.

De tulajdonképpen nem bánta. A Sürgősségi a legjobb iskola. Még egy jövendő patológusnak is. Istenem, milyen kényelmes is lenne a rezidencia a patológián! Lenne! De nyolc hónapja nem volt egyetlen üres patológusi állás sem. Jól van ez így. Nem volt választása: a kölcsön ketyeg, és örülhet, hogy nem az aneszteziológusokhoz jutott be. És, ha a prof tartja az ígéretét, a következő évben átveszi majd. Miért ne tartaná? Aztán leteszi a patológusi szakvizsgát. Mi az a három év! Aztán a PhD! Felsóhajtott. Az még messze van. De ez nem is igaz. Szabad idejében már négy hónapja azon dolgozik a proffal. És már megvannak az első használható eredmények. Micsoda durranás lesz, ha bejön! Meglehet, mire a szakvizsgája meglesz, már megrohamozhatja a PhD-t is. Ha bejön! Ne álmodozzunk! Most még pontosan száznyolc percnyi meló van itt. És általában mindig van egy nagy roham az ügyelet végén… És a Sürgősségi jobban is fizet.

Kilépett a folyosóra, Hank, a beteghordók gyöngye, egyenesen felé tartott.

– Hathorn doktor! Jöjjön a váróba! Valami érdekeset láthat ott. − Kuncogott.

– Szent szar! Tömegkatasztrófa?

Amint kimondta, már tudta, hogy hülyeséget kérdezett. Nem lehet tömegszerencsétlenség. Akkor Hank nem kuncogna, és nem a váró felé terelné… Akkor a folyosók és a vizsgálók már tele lennének hordágyakon hörgő sebesültekkel, a balesetisek buzgón szabdalnák a súlyosabb eseteket, ha igazán nagy gáz lenne, még a szentséges sebészetisek is itt flangálnának nagyképű és fontoskodó pofával…

– Ételmérgezés!

– Majd meglátja, doki!

Ha ételmérgezés, a teremtő legyen velünk. Hihetetlen, hogy az ember emésztőszervei mit nem produkálnak, ha megbolondulnak… Az a lakodalmas társaság pár hete… Grrrrr…

A váró tele volt tüsszögő, könnyező és szipogó emberekkel. Mi az ördög? Csak valami tömeges allergia lehet. Ebben az évszakban nincs influenza. A nyári ködök rengeteg arcüregproblémát okoznak, de ha éppen nem esik, ilyenkor a legszebb az idő Bayben…

Betty, a főnővér már elkezdte az anamnéziseket.

– Szép kis gyülekezet, mi, Pete? − suttogta a fülébe a nő. − Szabályos influenza. Valahol a tengerentúlon szedték össze, egyszerre tört ki mindegyikükön. Illetve nem, van egy pasas a hármas vizsgálóban, majd nézd meg! Állítólag nála jelentkeztek először ezek a tünetek. De ő már előrébb tart… Valószínűleg ezek a jóemberek is ugyanabba az állapotba jutnak pár órán belül… Állítólag valamennyien egy gépen érkeztek tegnap délben, aztán hirtelen összegyűltek itt nekünk ezen a szép reggelen.

– Ez… járvány? Vagy valami allergia.

– Nem tudom, Pete. De már hívtam a járványügyieket.

– Köszönöm, Betty. Megnézem a pacienst a vizsgálóban. Elintézed a felvételt itt?

– Nem probléma! − Megint suttogóra fogta. − A pasasnak lehet, hogy valóban szüksége van orvosra.

Betty egy kincs, nélküle megbénulna az osztály. Még a járványügyet is felhívta.

Benyitott a vizsgálóba. Suse ott tüsténkedett a pasas körül. Hánytak éppen. Mindketten. Susan még új volt a pályán, és amit a pasas produkált, az nem volt éppen mindennapi…

A nővér megtörölte a száját egy papír zsebkendővel, és a könnyein át megkönnyebbült mosolyt küldött az orvos felé.

– Hathorn doktor. Csakhogy itt van… − Tehetetlenül megvonta a vállát. − Megpróbáltam vért venni, de sajnos ez van…

A pasas szünetet tartott, szerencsétlenül mosolyogni próbált, de aztán a betegség másképpen döntött, újra a tál fölé hajolt, és üvöltve öklendezett.

Hathorn belepillantott a tálba, és egy pillanatra felfordult az ő gyomra is. Suse megint ökledezni kezdett. Az orvos összeszedte magát.

– Susan, kérem, hívja Hank-et, és jöjjenek vissza mindketten! −A beteghez fordult: − Üdvözlöm, uram! Peter Hathorn doktor vagyok. El kell végeznünk néhány vizsgálatot, és ehhez szükségünk lesz a segítségére. Vérmintát veszünk majd, és néhány monitort kapcsolunk magára. Hőmérséklet, vérnyomés, vérgázok… Ha ez a hányás már régóta tart önnél, valószínűleg infúzióra is szükség lesz. Nemsokára itt lesz egy kolléga a Fertőzőosztályról. Addig válaszolna néhány kérdésemre?

A beteg belebólintott a tálba, aztán rekedten üdvözölte az orvost.

– Üdv, doki! A nevem Martin Beachill… − öklendezés. − Tegnap este lettem rosszul. Azt hittem valami megfázás… − hányás − Lázam is volt, de azt hittem egy kis aszpirin segít… − lihegés − Aztán hajnaltól ez van… − hányás. − Azt hiszem, valamit elkaptam Isthanban. Tudja, tettem egy kis kirándulást oda… − lihegés − Nem hittem volna, hogy ez lesz a vége… Végig csak palackos vizet ittam. És csak a szállodában ettem… Lehet, hogy az lökött alak fertőzött meg?

– Miféle alak? − Ilyenkor segít, ha a paciens figyelmét eltereljük a valódi bajáról…

– Valami arab sündörgött oda hozzám, amikor becsekkeltünk. Se szó, se beszéd átölelt… − Öklendezés − Mintha régi ismerősök lennénk. Aztán valamit beleszúrt a seggembe!

Megfordult, és lerántotta melegítőjét a fenekéről. A tekintélyes hátsón hatalmas, vöröslő daganat éktelenkedett.

– Uram, tudom, hogy éppen elég baja van, de azt hiszem azt a tályogot fel kell nyitni…

– Még ez is…! − öklendezés. − Szerencsétlen egy út volt… − hányás −, visszafelé még a csomagom is elveszett… − Lihegés. − Csak este hozták meg… − Lihegés. −A repülőtéren meg órákig faggatott valami zsaru, hogy nem kaptam-e valami csomagot vagy papírt vagy memcsipet valami Amir nevű arab fickótól… − Öklendezés. − Dehát ott mindenkit Amírnak vagy Ahmednek vagy Musztafának, vagy az ördög tudja minek hívnak! − Öklendezés. − Amír! Nem kaptam én semmiféle csomagot… Hacsak ezt a… tályogot vagy micsodát csomagnak nem lehet nevezni… − Hányás.

3.       Bay City, Bay City Városi Kórház, Sürgősségi Osztály, 49:15

– Halló. Pete Hathorn vagyok a Sürgősségiről. Utaltunk egy beteget, valami influenzaszerű fertőzéssel tegnapelőtt. A neve Martin Beachill… Ma kiengedték… Tünetmentes… Értem… Trópusi influenza… A tályogot eltávolították, gyógyul… Köszönöm… Nagyszerű…

Az osztály legendás hányóbajnoka tehát meggyógyult. Furcsák ezek az egzotikus országokban összeszedett fertőzések. Aznap vagy huszan jelentek meg ugyanarról a repőlőgépről. Még mielőtt komolyra fordult volna, Beachill laborleletei és monitorozása alapján Peter Tylenol 4-et és Dolasetront írt fel mindenkinek. Aztán hazaküldte őket. Eddig senki sem jött vissza semmiféle panasszal. Még szép. A Dolasetront a kemoterápia mellékhatásainak csökkentésére javallt. Jó erős hányáscsillapító. De ezeknek az kellett! Ha Beachill mostanra meggyógyult, holnaputánra kutya baja se lesz a többieknek sem. Legalább nem járvány.

Félóra múlva vége az ügyeletnek, és hazamehet. Egész nap aludni fog. Holnap szükség lesz minden frissességére. Holnap döntő kísérletet végeznek a metszetekkel odalent. Ha az új fluoreszcens festék működni fog… Nos, az talán még a konyhára is fog hozni valamit.

−Rám férne! − sóhajtotta.

Részlet letöltése .epub és .prc formátumban

Tovább olvasnád? Vedd meg boltunkban!

Tags: ,

3 komment

Kommentelj!