írta: | on Részlet | Nincs hozzászólás

Két év telt el a Kód eseményei óta. Peter és Lora együtt maradtak, mindketten a Járványügyi Hivatalban dolgoznak, a lány ráadásul a Járványügyi Hírszerzés tagja lett. Rezidensként Izraelben dolgozik a frissen kitört madárinfluenza járvány vizsgálatán, mely ezúttal sok emberi áldozatot szed. Hathorn eközben a Bay City-ben felbukkant vámpír nyomába ered, ami a hajléktalanok között szedi áldozatait. A szálak végül Izraelben futnak össze, mert egyedül a vámpír titka segíthet a járvány legyőzésében és Lora életének megmentésében.

Részlet letöltése .epub és .prc formátumban

1. Caracas, Venezuela

Akinek egykor volt neve, és volt arca, a tükörbe nézett.

Először a nevéről mondott le.

Isten akarata.

Aztán eldobta az arcát.

Amit kapott helyette, ott a tükörben, nem a saját arca. De nem is egy idegené.

A műtét sikerült.

Allah nagy és hatalmas!

Már újra van neve is.

 

A Szent Szem az egyetlen igaz hit szeme.

Isten szeme.

Isten halhatatlan.

Isten szeme is halhatatlan.

A régi pogány időkben a Nagykirályok Halhatatlanjainak a létszáma volt halhatatlan. Tízezer. Nem számított a harcos személye, az volt a lényeg, hogy a létszámot mindig tízezerre egészítette ki.

A Szent Szemhez ugyanazt az arcot társítja az egy igaz Hit minden ellensége. Kínhalálukban véshették elméjükbe azt az arcot, azt a nevet. Örökre emlékeznek rá a hetedik pokolban.

Most ő viseli azt az arcot. Ő viseli azt a nevet.

A Próféta és a Mahdi akaratából.

Most ő Zain.

Allah nagy és hatalmas!

Ha elbukik, lesz majd más, aki továbbviszi azt az arcot, azt a nevet.

Örökké éljen Zain!

2. Abad, Isthan

Ülésterem.

Férfiak ültek a tárgyalóasztal mellett, és férfi ült a magas, zöld posztóval bevont trónszékszerű fotelben is az asztalfőn.

A trónust és a benne görnyedő szikár alak fekete turbánját és kaftánját leszámítva ezek a férfiak bármelyik nagyvállalat főhadiszállásán, bármelyik nagyvállalat vezérkari értekezletén ülhetnének. A keskeny ablakok ornamentikája azonban arról árulkodik, hogy a terem valahol a Közel-Keleten lehet, a szikár, szürke szakállas arc az asztalfőn pedig túlságosan is jól ismert a hírekből: a Mahdi, a Vezérelt, az iszlám szent háborújának és Isthannak önjelölt vezére, akinek valódi nevét önmagán kívül élő ember nem ismeri a világon. De talán már ő maga is régesrég elfeledte.

Noha mindenki civil ruhát viselt, ez valódi vezérkari értekezlet.

Ezek a férfiak alkotják az Intézményes Szent Háború vezérkarát.

Az asztaltársaság tagjai többségének tartásán világosan látszott is, hogy nem kevés időt töltöttek fegyveres szervezetekben. De testük merevségét nemcsak a kiképzés fegyelmének emléke erőltette rájuk, érezhetően feszültség – félelem? – bujkál bennük. A mosoly kényszeredett, a szemizmok nem követték a száj mozgását, a sötét szemek többnyire az asztalra szegeződtek, az olajbarna bőrű kezek bütykein haloványsárgára feszült a bőr.

– Allah nevében! – kezdte a Mahdi. Meg sem szólította az előtte ülőket, csak végighordozta rajtuk hideg, fanatikus tekintetét. – A cionisták legutóbbi tettei megbocsáthatatlanok! Van valakinek valami ötlete, hogyan törölhetnénk el nyomtalanul a föld színéről ezt a korcs fajzatot?

Az asztalnál ülők nem merték elkerülni a pillantását, de a pillanatnyi szemkontaktus után válasz helyett inkább folytatták az intarziás asztal arabeszkjeinek elmélyült tanulmányozását.

– Nos? – A Mahdi színtelen hangja nem sürget, nem türelmetlen, de a legközelebb ülők egymás szavába vágva igyekeztek magyarázkodni.

– Nem robbanthatjuk őket a pokolba, Mahdi!

– Nem fullaszthatjuk őket mérges gázba!

– Nyilvánosan semmit sem tehetünk, Mahdi! A hitetlenek hivatalosan mind az ő oldalukon állnak.

– Jól tudom, hogy a túszaik lettünk! – sziszegte a Mahdi. – Ha bármi történne velük, az egész világ minket okolna, és a Nagy Céda nem átallna atomfegyvert sem bevetni ellenünk, még akkor sem, ha a kisujjunkat sem mozdítottuk…

– És az igaz hit legfényesebb elméi képtelenek bármit is kitalálni! – tette hozzá gúnyosan, látva emberei egyetértő pillantásait. – Vagy talán nem is a legfényesebb elmék ülnek ennél az asztalnál? – Szeme összeszűkült. – Ugye barátaim, nem ezt szeretnétek bebizonyítani? – A hangja csaknem nyájas lett.

Ilyenkor veszélyesebb, mint egy jáspiskígyó-verem.

Kínos csönd. Mahdi szeme lassan a kopaszodó, gyulladt szemű férfira vándorolt, aki csak azzal tűnt ki a többi kopaszodó, gyulladt szemű asztaltársa közül, hogy dús, ápolt barkót visel, nem vastag bajuszt vagy tépett prófétaszakállt. A többiek is mind őt bámulták. Többségükben kárörömmel. Ahmad Noon a biofegyver program felelőse. Annak a programnak a felelőse, amely számolatlanul nyelte a milliárdokat. És semmiféle eredményt nem hozott. Csak az ország történetének legsúlyosabb titkosszolgálati katasztrófáját.

És különben is csak egy jöttment indiai!

Különös, de nem tűnt zavarban lévőnek.

– Nos, Mahdi! Ha az átkozott Amir kutatásai nem is hozták meg a várt eredményt, sőt – jelentőségteljes pillantást vetett a Mahdi balján feszengő titkosszolgálati miniszterre –, árulása jelentős veszteségeket okozott ügynökhálózatunkban, nem mondhatom, hogy a program elvesztegetett idő és pénz lett volna. Az Amir árulása után lefolytatott vizsgálatok – melyeket személyesen vezettem – megdöbbentő eredményeket hoztak. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy Amir, noha a Nagy Céda fizetett ügynöke volt, ugyanolyan engesztelhetetlenül gyűlölte a cionistákat, mint bárki ennél az asztalnál, és nem szabotálta el a kutatómunkát! A következtetése azonban terveinket illetően tökéletesen negatív. Kérlek, hallgassatok meg néhány részletet a naplójából, melyről az azóta mártírhalált halt Ahmed Malik, Amir asszisztense készített másolatot! Mahdi?

A vezér kegyesen intett, sőt, közelebb hajol a beszélőhöz.

Ahmad Noon lenyúl a széke mellé, és vékony aktatáskájából idegesítő nyugalommal előhalászott egy zöld irattartót. Annak megkeresésével azonban, amit fel akart olvasni, láthatóan nem kellett vesződnie, rögtön a legfelső lapot emelte föl. A többieket ettől irigység töltotte el. Ebben a pillanatban Ahmad Noon nagyon is győztesnek látszott a Mahdit közvetlenül körülvevő emberek véget nem érő hatalmi játszmájában.

A titkosszolgálati miniszter foga hallhatóan megcsikordult. Amir naplója az ő kezében van, Noon bizottsága csupán egy másolatot kapott belőle…

Ahmad Noon megvárta, amíg minden tekintet rászegeződött, majd olvasni kezdett:

„Megértem, sőt osztom a Mahdi és az imámok logikáját. A nyugati világ vitathatatlanul a cionisták befolyása alá került, és ha sikeresen megszabadulunk ettől a mételytől, a többi hitetlen megtérítése összehasonlíthatatlanul könnyebb lesz. Hiszen mindnyájan ugyanabban az Istenben hiszünk, dicsőség a nevének! Azonban azok az erőfeszítések, melyeket olyan vírus kifejlesztésének irányában tettünk, mely szelektíven pusztítaná el a cionistákat, minden igyekezetünk ellenére hiábavalóak. Allah bocsássa meg, amit mondok! De képtelen vagyok találni olyan egyértelmű sejtfelszíni markert, mely megkülönböztetne egy arab embert egy zsidótól.

Azt gondolnánk, hogy azok az évezredek, melyeket Ábrahám leszármazottai egymástól elválva töltöttek, okoztak olyan drámai különbséget a sejtfelszíneken, amelyet sikeresen célba lehetne venni egy halálos vírus kötőfehérjéjének átszabásával. Sajnos nincs ilyen markerfehérje. Sőt rosszabb: a cionisták sem egységesek, világos különbség található az askenázi és szefárd populáció fehérjéi között, egyetlen fegyverrel nem is lehetne elpusztítani őket. Bár ez csupán technikai részletkérdés. Ha lehetséges, két fegyvert ugyanannyiba kerül megcsinálni, mint egyet.

Azonban ezek a különbségek ugyanígy megtalálhatók az arab népességben, sőt szerte az egész Közel-Keleten. Pakisztáni testvéreink többsége indiai genetikai gyökereik miatt, vagy Isten indonéziai követői talán védettek lennének egy ilyen szelektív vírustörzs ellen, az igazhitűek többsége azonban nyilvánvalóan nem…“

Azt akarod mondani, hogy abból a pénzből, amelyeket a hadsereg hagyományos fegyverzetének korszerűsítésre fordíthattunk volna, mindössze azt tudtuk meg, hogy nem lehet ilyen fegyvert készíteni?!

– Allah nagy és hatalmas, ó, Mahdi! Az ő akaratából bizonyára lehetséges ez, a mi pillanatnyi tudásunk azonban… – Ahmad Noon széttárta a kezét. – Azonban, még nem fejeztem be Amir naplóinak ismertetését…

– Mi hasznunk lenne egy áruló naplójából? Minden szava méreg! – fortyant föl a titkosszolgálati miniszter. Ha van valami azokban a papirosokban, azt az ő emberei is megtalálják. Ha most sikerül leállítani Noont…

Allah és a Mahdi azonban nyilvánvalóan nem így akarta. Az utóbbi valamiért kegyes hangulatba került. Talán elnosztalgiázott magában Amir megkínzatása fölött.

– Az az eb megfizetett árulásáért. Folytasd hát!

„Ha a kaukázusi, afrikai vagy mongoloid rasszok elpusztítása lenne a cél, nyilvánvalóan sokkal könnyebb dolgunk lenne, azonban ez Allah akarata ellen való cselekedet.

Mindazonáltal, látok reményt arra, hogy a jövőben a cionisták ellen specifikusan bevethető vírusfegyvert alkothassunk…“

Nocsak! – a Mahdi jeges szemében felsziporkázott a gyűlölet.

„…Ha Izmael és Izsák leszármazottai testileg nem is térnek el egymástól“ folytatta Ahmad Noon zavartalanul, „a két ág evolúciója mégis különbözik kulturális szinten. És én itt látok lehetőséget. A zsidók kulturális evolúciója egyértelműen az agy fejlesztésének irányába mutat. Ez az evolúció – mesterséges szelekciónak is nevezhetném – a Tóra tanulmányozására alapuló hamis hitükön, és a kiválasztottság ugyanolyan hamis tudatán alapult, alapul. Mert ez az evolúció még most sem zárult le! Csak felerősítette a keresztények általi társadalmi kirekesztettség: valójában csak azt birtokolhatták, amit a fejükben hordoztak.

Ilyen méretű mesterséges szelekcióra nem volt példa az emberiség történelmében. Egy olyan mesterséges szelekció eredményeivel állunk szemben, amelyet intenzív és szigorú beltenyésztéssel kombinálva az ember csak a háziállatok esetében alkalmazott. Hogy ez a szelekciós nyomás mennyire az agy fejlesztésének irányába mutat, bizonyítja, hogy az askenázi zsidók kilenc, egyértelműen a beltenyészet rovására írható genetikai betegsége közül legalább hatot olyan gének mutációja okoz, melyek egyértelműen az agy és az idegrendszer fejlődésével, működésével hozhatók kapcsolatba. A kapcsoltsági fok ezen gének és más, az idegsejtek fejlődéséért és működéséért felelős gének között szignifikáns…“

Allah nagy és hatalmas! – lehelte áhítattal a Mahdi. – Hát lehetséges! Ha ez sikerül, ha nekünk sikerül eltörölni a föld színéről a cionistákat, minden igazhitű elismeri majd az erőnket. Kalifává választanak, és a hit újra egységes lesz, és erősebb, mint valaha! És akkor lecsapunk minden hitetlenre!

– A dolog nem ilyen egyszerű, ó, Hit Oroszlánja!

A többiekben fennakadt a levegő. Ellentmondani a Mahdinak, amikor saját kalifátusáról álmodozik… A titkosszolgálati miniszter azonban újra a fogát csikorgatta. Noon tarsolyában lehet még valami. Valami, ami még Amir hagyatékánál is fontosabb…

– Mit mondasz? – szűkült össze vészjóslóan a Mahdi szeme.

– Amir feljegyzéseiből kiderül, hogy az agyat célba vevő biológia fegyvert alkotni összehasonlíthatatlanul bonyolultabb feladat, mint előállítani egy tüdőantrax-bombát…

– Mit akarsz ezzel mondani!?

– Amir agy-vírusfegyveréhez nemcsak egy cionista-specifikus célmolekulát kell találni az idegsejteken, hanem egy manipulálható vírust, amely képes beindítani az agysejtek reprodukciós mechanizmusait, valamint egy úgynevezett vektort, amely a vírust a megfertőzendő sejt közelébe juttatja…

– Mit akarsz ezzel mondani!!!!!?

– Arra utalok, ó, Hit Felkentje, hogy csak egy ilyen vektor megtalálása évtizedekig tarthat. A cionisták évről-évre erősebbek lesznek, befolyásuk évről-évre nő. És meggyőződésem, hogy ők is lázasan dolgoznak egy olyan biológiai fegyveren, amellyel viszont minket tarthatnak sakkban…

– Akkor is, ha minden valamirevaló tudós ezen dolgozik az országban?

– A tudomány, Allah akaratából – Áldott legyen az ő neve! –, nem mennyiségi kérdés. Ha egy ilyen fegyvert akarnánk kifejleszteni, mindhárom irányban el kellene kezdeni a kutatásokat. Annyi tehetséges biológus, mikrobiológus, virológus, neuro-biokémikus, járványtani szakértő pedig összesen sincsen az igaz hit országaiban, hogy ez megvalósítható legyen. Ha őszinték akarunk lenni, Amirhoz fogható egyetlen egy sincsen. És mi valójában csak Isthan erejére számíthatunk.

– Kibeleztetlek, Ahmad! Allah legszentebb nevére!

– Arra nem lesz szükség, ó, Mahdi! Véletlenül tudom, hogyan pusztíthatnánk ki a cionistákat Allah napvilágáról. Néhány éven belül.

– Mit beszélsz?

– Engedelmeddel, reménytelennek ítélvén Amir megközelítését, legalábbis a mi generációnk számára, elgondolkodtam a vektor problematikáján. És arra a következtetésre jutottam, nem fontos, hogy a vírus specifikus legyen. Elég, ha a vektora az. És találtam ilyen vektort. Nem is egy vektort. Mózes saját maga adta kezünkbe leszármazottait! – Jelentőségteljes szünetet tartott. – És Allah, kinek szentséges akarata mozdít minden létezőt a Földön, már évekkel ezelőtt megadta hozzá a tökéletes kórokozót is!

3. Bay City, Kalifornia

Az őrök hangosan és zörögve elvonultak, a holnapi meccs esélyeit taglalva, kutyáik unottan kocogtak mellettük.

Kiszállt lapos, fekete autójából, és úgy mozdult az éjszakában, mint az árnyék. Talán nem is volt egyéb. Annak kellett lennie.

Máskülönben hogyan is érné el a célját?

A várost eső áztatta, a nehezen véget érő nyári esők egyike, hosszú, fekete Burberry esőkabátja feltűnés nélkül rejtette el alakját, a felhajtott magas gallér már néhány lépésről felismerhetetlenné tette lehetetlenül fehér arcát.

Nem is arc volt talán, csak halottfehér maszk.

A falak mentén haladt.

Mint az árnyék.

Nem félt. Még a városnak ezen a részén sem, a kikötőhöz közel, ahova jóérzésű ember még nappal sem igen teszi a lábát. A végtelenül hosszan elnyúló raktársorok között, ahol a kutyás biztonsági őrök csak kétszer teszik tiszteletüket egy éjszaka során, szigorú menetrend szerint.

És ő ismerte a menetrendjüket, talán még önmaguknál is jobban.

Csakúgy, mint azok, akiknek az éjszakai nyugalma függött attól, hogy ismerjék a menetrendet, akiknek talán csak ez a kétes, olcsó mámorral könnyített és rémálmokkal terhelt éjszakai nyugalom maradt meg emberi életükből.

Az ő áldozatai.

Nem válogathatott. Ezek a konténerek között megbúvó, falak tövében heverő, raklapok alá behúzódó, éjszakára a prizmába rakott betoncsövekbe kúszó, kartondobozba takarózó roncsok. Mostanra már elhelyezkedtek szánalmas fészkeikben, benyakalták az olcsó szeszt, amely a mámort vagy a rémálmokat hozta el nekik arra a hat órára, amíg a járőr másfelé jár. Az őrök előszeretettel eresztették rájuk a kutyákat, rugdosták őket félholtra, gyakorolták rajtuk a gumibotok, tonfák és viperák helyes és hatékony használatát.

Ők azok, akik senkinek sem hiányoztak, senkinek sem hiányoznak, és nem is fognak hiányozni senkinek.

És elegen vannak ahhoz, hogy kielégítsék az ő igényeit.

A vérükkel.

Persze nem most. Még nem.

Ideje van a vetésnek és ideje az aratásnak.

Az első, aki mindig a szakszervezet konténerházának eresze alá fészkeli be magát. Ő lassan kész lesz arra, hogy vérét vegye. Ma megkapja a második csípést, és két hét múlva…

Középkorú férfi, de matuzsálemnek látszik a rendetlen szakáll és bozontos haj mögött, eldurvult arcbőrével és pórusos orrával. Ahogy alszik, ráncai valamennyire kisimultak – valamikor talán még jóképű is lehetett… De mindez őt nem érdekelte. Egészen közel elhúzta a tenyerét az alvó arca fölött. A hajléktalan arca megrándult, mintha áram ütötte volna meg, de nem ébredt fel, az olcsó gin, melyről a barna papírzacskóból kigurult üveg és az alvó szájából szivárgó összetéveszthetetlen bűz is árulkodott, megtette magáét.

„A láz elmúlt” gondolta. „Jöhet a második forduló!”

Az alvó sápadt bőrű keze élettelenül hever a test köré gyűrt kartonon. Sóvárogva méregette a kézfejen, a vékony bőr alatt az erek göcsörtös ága-bogát.

– Még nem – mormogta alig hallhatóan. – Ideje van a vetésnek…

 

Aznap éjjel megtalálta mind a húsz áldozatot, akik a második csípésre vártak.

Akik készen álltak rá, megkapták, akiknek még várniuk kellett néhány napot, várni fognak.

Mindegyikük csuklójára ráhúzta az olcsó, kínai selyemzacskó aranysárga behúzófonalát, melybe öt darab egydollárost rakott. Ha eddig kihúzták, most már életben kell maradniuk…

És meglátogatta a többit is, akik már megkapták az elsőt, de még nem voltak készen a másodikra, akik többnyire láztól vacogva hevertek vackaikon, félig eszméletlenül, a csípés erejétől és a szesztől. És pénzt hagyott nekik is, öt dollárt, vérvörös selyemzacskóban. A zacskóra rabszolgaujjak a szerencse ősi kínai írásjelét hímezték.

Voltak, akiket nem talált meg.

De ez természetes, vannak, akik egyszerűen nem élik túl az első csípést. De ez is természetes, és az ő céljait szolgálja. A gyengék vére értéktelen…

 

Elégedetten szállt vissza az autójába.

Elvégzett mindent, amiért jött, és még talált tucatnyi újat, akik természetesen megkapták az elsőt. És megkapták a pénzüket is. Az életük árát.

Kölcsönbe kapták. Az egyetlen tulajdonukra, önmagukra, melyre ugyan egyetlen bank sem adna hitelt, de amely nála biztos fedezet.

És megfizetnek majd kamatostul.

A vérükkel.

A hatvanhatos telep sarkánál hangosan és zörögve befordultak az őrök.

Beindította az elektromos motort, és a lapos, fekete autó, csendesen, csak a nedves aszfalton hersegő gumik zajától kísérve elhagyta a raktárnegyedet.

Mint az árnyék.

 Részlet letöltése .epub és .prc formátumban

Tovább olvasnád? Vedd meg boltunkban!

Tags: ,

Kommentelj!